2011. január 19., szerda

1973

Harmadikos korunkban, október vége körül lezártuk a gimnáziumi tagozatos, bővített matematika és fizika tananyagot.

Ettől kezdve ebből a 2 tárgyból már egyetemi anyagot tanultunk a gimnáziumban.

Volt olyan nap: (péntek) amikor a következő órarendünk volt: matematika, matematika, fizika, fizika,2 matematika gyakorlat, 2 fizika gyakorlat.

13-an voltunk: 10 fiú, 3 lány.
Persze nem rajongtak minket körül .
Fiúsítva voltunk, mert egy lány, aki érti ezeket a tantárgyakat... az nem nő.

Az óráink sem voltak a szokásosak. 5 pad (a felső emelet folyosójának a legvégén, a fizika szertárban, igaz, azok hatalmasak) volt 13-unknak, kaotikus- "rendszerben"- oda toltuk, ahová akartuk-többnyire félkörbe a katedra előtt.

Feleltetés nem volt, viszont minden nap volt "kisdolgozat" minden óra elején.
Míg Anna néni javította, mi különböző, kifejezetten fejtörős (többnyire a fizika köréből) problémákat oldottunk meg 3-4 fős csoportokban. Utána persze megbeszéltük.

Ha valaki vétett, csak akkor oldotta meg a delikvens a tábla előtt -szégyenkezve-(néha a többiek segítségével, de többnyire magától) a feladatot. De ilyesmi 3 év alatt csak néhányszor fordult elő- egyszer velem is. Könnyű feladat volt, de úgy rémlik, az egyik helyen fölcseréltem az osztandót az osztóval, és a végeredményt sem furcsállottam.

Viszont a normál tagozat egyik dolgozat feladatán napokig gondolkodtunk Anna nénivel közösen. Végül arra jutottunk, hogy nem megoldható, és Anna néni szólt a matek tanáruknak, hogy módosítsa az osztályzatokat-mert a tanár nem számolta ki, csak a feladat gyűjtemény eredményére hagyatkozott, az pedig hibás volt.

Ültetési rend sem volt, és senkit nem zavart, hogy ide-oda járkáltunk, vittük a széket. Néha 4-5-en ültünk körül egy padot, vagy Anna néni ült közénk , páran pedig a katedrára, akiknek ismétlő feladatuk volt.

3.-ban már csak magyarra, és történelemre mentünk le a "rendes" osztályunkba. A többi órára csak akkor, ha dolgozat írás volt. Ha nagy ritkán feleltetni akart a többi tanár, valakit felküldött, és az illető lement felelni. Ez félévente egyszer fordult elő diákonként.( Persze minden hét végén megkaptuk stencilezve a következő hét feladatait.( Gondolom, a fiatalabbak nem hallottak erről: ez sokszorosítási eljárás volt, rendszerint nehezen olvasható, elmosódott-legalábbis nálunk)
Egyetlen egyszer fordult elő, hogy valaki karót kapott, és még egyszer le kellett mennie. Vagy az Ofő rendelt le magához egy-egy gyereket. Vele tulajdonképpen semmi kapcsolatunk nem volt, azon kívül, hogy ha ünnepély volt, ő állt az osztály élén, vagy ha valami disznóságot követtünk el.
Pl náluk rendszeresen a zene, meg a foci- de érdekes módon sosem én voltam a hunyó, hanem a fiúk. Rólam nem is feltételezték...
Az osztálytársaim meg , míg a gimibe jártunk, sosem tekintettek nőnek, csak lelki szemetes ládának, és ez néha bizony fájt.

Szombat esténként ki-ki ment a különböző diszkókba, de együtt soha.

Vasárnap ebéd után aztán a mi műhely-garázsunkban (40 m2-es-apám halála után üresen állt) gyűltünk össze. Itt volt az osztályzenekar felszerelése. Volt mikrofonunk is a hangosítóhoz, és persze ének is volt. A mikrofon meg ugye nem volt tökéletes, gyakran recsegett. Természetes, hogy nem vívtuk ki az utca rokonszenvét.

Ilyenkor déltől késő estig nyomtuk.

De Mami, aki tök süket volt, gőzerővel gyártotta nekünk a zsíroskenyeret lilahagymával, olykor töpörtyűt , császármorzsát is hozott,meg a csipkebogyó teát kannaszámra.
Mikor lehozta a kaját, megrohamoztuk. Ő meg ott maradt, mert a dob hangja az ő csöndjét is áttörte azért, aztán hozta a következő adagot.


Néhány fiú a Led Zeppelint favorizálta, de azért játszottak Bee Gees-t (az én nagy kedvencemet), Rolling Stones-t, Beatlest is, no meg a saját szerzeményeiket. ( Érdekes, erre csak most gondoltam vissza, hogy magyar zenekarok számait soha)

A srácok mindegyike játszott szinte minden hangszeren, egymást váltották. Volt egy hosszú kiselejtezett tornapadunk, no meg 2 szánkó. Ha nem táncoltunk, azonkon ücsörögtünk, és hallgattuk a zenét, meg beszélgettünk, ha engedte a zene.

Ilyenkor a fizika tagozatról én voltam az egyedüli lány, viszont az oszály általános részéből volt bőven jelentkező.

Bár a mi garázsunkban voltak ezek a bulik, átengedtem Tamásnak a döntést, hogy mikor ki jöhet.
Megtiszteltetés volt, ha valakit beengedtünk magunk közé.

Senki nem hozhatott barátot, vagy barátnőt.
Kivételt képezett Péter (nem a jövendőbeli férjem) de az akkori barátom. Rá felnéztek a srácok. Egyetemista volt, 22 éves, és ő hozta az erősítőket is, ami rendszerint az utca lakóinál "kiverte a biztosítékot".
No, meg volt hordozható magnója, az akkori legmenőbb számokkal.
Este 10 körül, mikor már a jókedv (ital nélkül is) feszegette a józan ész határait, előkerült a focilabda.
És mi sorban rúgtuk kapura-azaz lámpaoszlopra a lasztit. Valaki persze állt mögötte, és ha melé ment, vetődött.
Ha sikerült az oszlopot eltalálni, vagy ha a "kapus" kivédte a mellé lőtt labdát, tízegynéhány szájból tört elő az ováció. a szomszédok nem kis bosszúságára.

Ja, és el ne felejtsem: május végén búcsút mondhattam Gréti néninek, aki mindenáron bele akarta tölteni a fejembe a német gramatikát, nem törődve azzal, hogy 13 évés koromban már megvolt németből (nem neki köszönhetően) a középfokú nyelvvizsgám.
Aki akkoriban járt a Rigó utcában, tudja, hogy azért ez nem volt semmi.
A felső fokot csak azért nem kapkam meg, mert Marx Tőkéjének részletét is kellett volna fordítani magyarról németre. Nyolcadikos tananyag volt. Hetedikesként még magyarul sem tudtam értelmezni...
Persze késöbb sem...

'73-at a Béke szállóban Péterrel, és anyámmal nyugatnémet , és keletnémet barátok társaságban, malacfarok húzogatással búcsúztattuk.