ültem be a kocsinkba a Gourmet fesztivál szerencsétlen befejezése óta.
Nem mondom, hogy félelem nélkül, de a múlt heti szerencsétlen nyirokfolyadékos felmaródás kényszerített rá. Zoliék elmentek Horvátországba egy utolsó nyaralásra a baba születése előtt. Szerencséjükre nagyon jó idő volt, de ez a nagy meleg bizony nem tett jót az én lábamnak.
A sebem szinte a felére húzódott össze az elmúlt hetekben, viszont a bal alsó lábszáram alaposan "kicombosodott" . Ha nem jött volna közbe az allergia a kék krémre...
Kb 6 óra alatt a pólusokon keresztül 2-3 deci maró nyirokfolyadék préselődött ki, pedig a fáslival le volt szorítva (?).
Életemben most először "vesztettem el az eszemet" a fájdalomtól.
A járókeretemet a falhoz vágtam többször is, és a róla leeső zacskókat tiportam meg vele. Szerencsére egyetlen távirányító sem volt bennük, mert azok pozdorjává törtek volna. Csak egyetlen zacskó felbontatlan Kréker bánta: lisztet csináltam belőle.
Ica, szegény rettenetesen megrémült a tobzódásomtól. Megfenyegettem, hogy amennyiben pillanatokon belül meg nem szabadít a fásli szorításából, megölöm.
Később azt mondta, hogy ő rendkívüli türelemmel rendelkezik, de ez már neki is sok volt...
Kénytelen voltam felidéztetni vele a történteket, mert alig valamire emlékeztem belőle.
Zolinak ezúttal jól működött a hetedik érzéke, mert előtte telefonált, hogy szerzett időpontot a MÁV kórház bőrgyógyászatára.
Pedig nem akartam terhelni a gondjaimmal. Főleg nem a nyaralásuknál. Így semmit nem tudott a lábdagadásomról, a maró nyirokfolyadékról.
Csak akkor szembesült vele, mikor ma reggel meglátta. A tombolást pedig nem is említettem meg neki. Remélem, Ica sem árulja el.
De most, ez az újabb krémpárosítás, a kórházi ápolással, remélem segíteni fog végre.
Ja, mert azt elfelejtettem leírni, hogy jövő héten befekszem a kórházba.
Ebben az a legszomorúbb, Andi (minden pejoratív felhang nélkül), hogy ezek szerint hihető, amikor családirtó vagy ilyen-olyan berendezéseket szétverő szerencsétlenek állítják magukról, hogy nem is emlékeznek semmire. Szörnyű, hogy az ember saját magáért sem képes felelősséget vállalni - csak addig képzeli, míg nem kerül olyan helyzetbe, ami a számára már elviselhetetlen. Engem eddig még megkímélt a sorsom (csak el ne kiabáljam!), de tisztában vagyok vele, hogy bármikor kitörhet belőlem is olyasmi, amiről egyelőre nem is tudom, hogy bennem van.
VálaszTörlésMinden részvétem a tiéd a lábad miatt (és minden elismerésem Icáé), mert nekem már az is sok, hogy olvasok a szenvedéseidről, és közben elképzelem mindazt, amit leírsz. Bele is pusztulnék, ha csak rá kéne néznem a sebeidre - nemhogy még hozzájuk is nyúljak! (Pláne nem, hogy elviseljem, fájdalommal együtt.) Már főiskolás koromban se voltam képes jegyzetelni bizonyos kórtan előadásokon, mert egyszerűen kiesett a kezemből a toll, annyira kiszállt belőlem minden erő, amikor az előadó a különféle szörnyű kórságokról beszélt. Pedig nem is voltak mindig képek a bajokhoz... A puszta elképzelésüktől is rosszul voltam, noha egyébként nem vagyok egy hisztis maca. Nem tudom, mit láttam vagy mit élhettem át előző életemben (ha van ilyen), mert ebben a jelenlegiben semmi olyasmi nem történt velem, ami indokolná a sebektől való mélységes irtózást.
Ha nem akarod, hogy Zoli tudjon az "őrülési jelenetedről", akkor miért meséled el a blogban? Egyébként szerintem tudnia kell róla - mint mindenről, ami veled kapcsolatos.